Bódai Soós Judit - Mézeskalácsos szerelem

(Ami a Sütimesékből kimaradt…)

Meseország ifjú hercege, Itiel gyakran álruhába öltözött, és elvegyült az egyszerű nép között, apja nagy bánatára.

– Komolytalan vagy, fiam – mondta neki a király. – Folyton a bolondozáson jár az eszed. Meg kellene inkább nősülnöd. Átvehetnéd tőlem a trónt. Én már belefáradtam a királykodásba.

– Sor kerül arra is, apám – felelt nevetve Itiel, és már szaladt is ki a palota hátsó kapuján, hogy körülnézzen a kirakodó vásárban. Persze, most sem hercegi öltözetben és díszkísérettel ment, hanem egymagában, gyalogosan, az inasától kölcsönzött egyszerű ruhában.

Az álruhás herceg végigjárta a vásárt, megnézegette az eladásra kínált portékákat, de még annál is jobban nézegette a csinos, fiatal parasztlányokat, akik áruikat kínálgatták. Aztán hirtelen megakadt a szeme egy szép leányon, egy kékszemű, barna hajú virágszálon, aki mézeskalácsokat árult.

Helka volt az, a haragos kovács lánya. A kovácsot azért hívták haragosnak, mert jókedvűnek még soha senki nem látta. Mindig morgott, folyton zsémbelt. Gyanították ugyan, hogy azért lett ilyen haragos, mert kilenc leánya született, fia pedig egy sem, de biztosat senki nem tudott.

Mindenesetre az igaz, hogy a kilenc lányát igen szigorúan nevelte a kovács. Nem volt szabad azoknak még mosolyogni se az idegenekre, nemhogy szóba állni velük. Ezért aztán Itiel herceg bárhogy is kerülgette, bármiként is hízelgett Helkának, a leány csak szégyenlősen elfordította a fejét. Pedig tetszett neki a fiú, de félt apja haragjától.

Itiel mindent megpróbált, hogy mosolyt csaljon a lány arcára, de nem járt sikerrel. Így végül csalódottan csak annyit tehetett, hogy vásárolt tőle egy mézeskalácsot.

– Melyiket kéri a fiatalúr? – kérdezte Helka csendesen.

– Nekem mindegy – felelt vállvonogatva a herceg. – Amelyiket nem sajnálod tőlem.

Helka becsomagolta a legszebb mézeskalácsszívet Itielnek, de közben olyan piros volt az arca, mint a pipacs. Attól félt, hogy rögvest lángra lobban. Hanem a herceg olyan csalódott volt, hogy oda se figyelt arra, hogy mit csomagol neki a lány. Kifizette, a tarisznyájába dobta, és szomorúan elsomfordált.

Nem volt már kedve a vásárhoz, ezért visszalopakodott a palotába. Egyenesen a szobájába ment és az ágyára vetette magát. Behunyta a szemét és a szép mézeskalácsárus lányról álmodozott. Őt bizony el tudta volna képzelni feleségnek. De hiába, ha nem tetszik a lánynak. Hiszen, ha tetszene neki, akkor biztosan rámosolygott volna, vagy egyéb jelét adja a rokonszenvének. Bánatában hamarosan el is aludt.

Itiel álmában megjelent a lány. Most nem fordította el a fejét, hanem egyenesen a fiú szemébe nézett, rámosolygott, és átadott neki egy mézeskalácsszívet. Amikor a herceg reggel felébredt, már egészen biztos volt benne, hogy ezt a lány akarja feleségül venni.

Eszébe jutott, hogy vásárolt tőle egy mézeskalácsot, gyorsan előkapta tarisznyájából és kicsomagolta. A legszebb szív volt, amit valaha látott.

– Nahát! – mondta álmélkodva. – Akkor mégis tetszettem neki.

Meg akarta őrizni a mézeskalácsot, de olyan finom illata volt, és Itiel olyan nagyon éhes volt, hogy nem tudott ellenállni a csábításnak, beleharapott.

A szív nem csak szép volt, de nagyon-nagyon ízletes is. Aszalt áfonya volt a tésztájába keverve, amitől igazán különleges zamata lett.

Itiel gyorsan magára kapta legékesebb hercegi ruháját, és rohant a palota kijáratához, hogy megkeresse a lányt a vásárban. A palotaőr azonban kiábrándította:

– A vásár tegnap véget ért, felség – mondta. – Este minden árus összecsomagolt és hazament.

De Itiel nem adta fel, szaladt apjához, a királyhoz.

– Édesapám! – kiáltotta. – Megnősülök. Kérlek, hirdesd ki az egész országban, hogy azt a lányt veszem feleségül, aki a legfinomabb mézeskalácsot süti nekem.

A király csodálkozott ugyan fia ötletén, de azt egy cseppet sem bánta, hogy Itiel hajlandó végre megnősülni, ezért engedett a herceg kérésének, és azon melegében futárokat küldött az ország minden szegletébe a hírrel.

Jöttek is hamarosan a szebbnél szebb leányok, és egyik finomabb mézeskalácsot hozott, mint a másik. Csak Itielnek nem tetszett senki, nem ízlett semmi. Ő csak azt a kékszemű szomorú lányt várta az áfonyás mézeskalácsával, aki bár szívet adott neki, de az övét elrabolta.

Helka is hallott a király felhívásáról, de esze ágában sem volt mézeskalácsot vinni a hercegnek. A vásár óta máson se járt az esze, csak azon a szegénylegényen, akinek a szívet adta. Apja azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Ráförmedt a lányra:

– Gyerünk, Helka! Süss egy adag mézeskalácsot a hercegnek! Mindenki tudja, hogy a te süteményednek nincs párja. Ha már lány lettél, legalább annyi hasznod legyen, hogy jól mégy férjhez.

Helkát nagyon bántották apja szavai, de félt a haragjától, ezért nekiállt és meggyúrta, megsütötte az áfonyás mézeskalácsot. Hanem a herceghez mégsem akart feleségül menni, ezért szándékosan elrontotta a süteményt: cukor helyett sót tett bele. Így biztos lehetett benne, hogy nem fog ízleni senkinek.

Az ám! Csak azzal nem számolt, hogy az apja indulás előtt kóstolót kér belőle. Helka húzódozott, hímezett-hámozott, de végül kénytelen volt megkínálni az apját.

Miután kiderült a turpisság, a haragos kovács csúnyán elfenekelte a lányát, és mellette állt végig, amíg újabb adag mézeskalácsot nem sütött. Ezt is megkóstolta, és nagyot bólintva nyugtázta, hogy ízlik neki. Helkában azonban már nem bízott, ezért nem engedte egyedül a királyi palotába, hanem saját maga vezette a király színe elé.

Amikor Itiel megpillantotta a lányt, nagyot dobbant a szíve. Egyből felismerte. Helka azonban rá se nézett, csak szomorúan, lehajtott fejjel állt apja mellett.

Miután a herceg és a király is megkóstolta Helka mézeskalácsát, Itiel az apja fülébe súgta, hogy ez a lány kell neki. A király helyeslően bólintott, mert a süteményt ő is kiválónak tartotta, a leány pedig szép volt, és csendes, engedelmes teremtésnek tűnt. Úgy gondolta, hogy jó feleség lesz belőle.

– Kovács! – szólt a király. – A te lányod sütötte a legfinomabb mézeskalácsot az országban, ezért őt választjuk a herceg feleségéül.

A kovács erre a hírre, talán életében először elmosolyodott, Helka azonban rémülten a szívéhez kapott, sarkon fordult és szaladni kezdett a kijárat felé. De az ajtóban akadályba ütközött, mert egyenesen Itiel karjaiba futott.

A lány ekkor nézett először a hercegre, és meglepetten ismerte fel benne azt a szegénylegényt, akinek a szívét adta.

– Te vagy a herceg? – kérdezte csodálkozva.

– Én bizony – bólintott mosolyogva Itiel. – Hozzám jössz-e feleségül? Vagy engedjelek elszaladni?

– Nem! Vagyis, igen! – hebegte megzavarodva Helka. – Nem szaladok tovább. Hozzád megyek. Hiszen a szívem már úgyis a tiéd.

Ezek után világraszóló lakodalmat csaptak, Helka és Itiel pedig azóta is boldog, mézeskalácsos szerelemben él Meseország közepén.