Mester Györgyi – Jégvilág

Mese a klímaváltozásról

Szerette a tájat, amely körülvette, ahol élt, az Északi-sarkvidéken.

Otthona pedig távolról sem volt meleg otthonnak nevezhető, hiszen örökös volt a dermesztő hideg, a hatalmas hómezők az égig értek, egybefolyva annak szürkébe hajló kékségével. A szikrázó végtelenbe nyúló fehérséget csillogó jéghegyek csipkézték cakkosra, s a hófödte sík mezőkön, zöld fű helyett, jégvirág szikrázott.

Valóban szerette az őt körülvevő, elhagyatottnak tűnő tájat, amely különösen akkor nyert nagyobb jelentőséget az életében, amikor megszületett első kölyke. A magányt is jól viselte, de így, kettesben már határozott értelmet nyert a léte.

Az aprócska bocs szinte beleveszett a nagy fehérségbe a maga hónál is tisztább, kócos bundácskájával. Anyja ezért nagyon ügyelt rá, sohasem veszítette szem elől, ha átvonultak a havas síkságon, új szállás, egy-egy nagyobb hóbucka után kutatva. Csak nagy ritkán hagyta magára a kicsit, olyan alkalmakkor, amikor veszélyes élelemszerző körútra, pl. fókavadászatra indult.

Az életük egyhangú mederben folyt, jól érezték magukat, amikor furcsa változás állt be a mindennapjaikban.

Az őket körülvevő, tiszta, friss levegő kezdett felmelegedni, s olykor-olykor a tenger felől a szél már a bűzös halszagot is magával hozta. Ilyesmit még sohasem éreztek azelőtt. A hómező latyakossá vált, helyenként besüppedt testük súlya alatt, s mancsaik nyomán a keletkezett mélyedésekben megállt a víz.

A tájékozódás is napról-napra nehezebb lett, hiszen ahol korábban pl. a süveg alakú jéghegy állt, ott most nem volt semmi, a helyén tarajos víz hullámzott.

Ilyen előzmények után következett be a baj.

Egy élelemszerző körútjáról visszatérve, nem találta kicsi bocsát ott, ahol hagyta. Először azt hitte, véletlenül elkóborolt, netán játszik vele, elbújt egy hókupac mögé, s csendben onnan figyeli, anyja milyen késégbe esve keresi, tűvé teszi érte a környéket - de aztán kiderült, nincsen szó semmiféle tréfáról, a kis medve szőrén-szálán eltűnt.

Anyja útnak indult, s kutatta mindenütt.

Rémálomként merült fel benne a lehetőség, hogy esetleg a környéken kószáló nagy hímmedve pusztította el, de aztán találkozott a nagy medvével. Látta nyugodt viselkedését, azt, hogy a szőre tiszta, nem látszott rajta semmiféle rosszakarat vagy gonoszság.

Kutató kóborlása során egyszer csak olyan helyre ért, ahol hetekkel azelőtt biztos, szilárd jégpáncél borította a talajt, most azonban meglepődve tapasztalta, mindenütt víz hullámzik, s a tarajos hullámok hátán, a partról olvadás közben leszakadt, kisebb-nagyobb jégtáblák hánykolódnak.

És akkor váratlanul egy jégtábla vonta magára a figyelmét, amelynek utasa volt. Egy hófehér szőrkupac lapult rajta - már amennyire a távolság miatt ki tudta venni a körvonalait.

Az anyai szív - és persze az igazi medveorr - nem tévedhet. Érezte, ez csak az ő kis elveszett bocsa lehet.

Nagyobb jégtáblákat keresett, és azokon átkelve közelítette meg a kis kölyköt. Amikor elérte, az állkapcsába fogta, s ahogy jött, jégtábláról-jégtáblára ugrálva kimenekítette a háborgó tengerből.

Elhitte, hogy kicsinye csak őutána indult, mert sokallta az anyai távollétet, s közben ott, ahol játszani szokott a biztos, kemény jégpáncélon, széttöredezett jégtáblákba botlott. A viharos szél besodorta őt a tengerbe.

Hát igen, az olvadás majdnem tragédiát okozott. S mi jöhet még, ha a világ nem változik jó irányba, s a változásért nem tesz mindenki?! Legalább egy keveset, ami tőle telik.

A jegesmedve mama csak annyit tehetett, hogy azontúl  jobban vigyázott a kölykére…