Bódai-Soós Judit - A félős alma
– Nagymama! Sütsz nekem almás palacsintát? – rohant Panni a konyhában tüsténkedő nagyanyjához, amikor elunta odakint a hintázást.
– Pannika, szedsz a palacsintához almát? – felelt a kérdésre kérdéssel a nagymama.
– Persze, szedek – bólintott a kislány vidáman, és már indult is vissza a kertbe, annak is a legvégébe, egyenesen az almafához.
Gyönyörű, mosolygós almák teremtek ezen a fán, de mind olyan magasan voltak, hogy a hétéves Panni a földről egyet sem ért el. Na, jó, ez nem teljesen igaz, mert néhányat mégis elért volna, de azokat nem találta elég kívánatosnak. Bezzeg a legmagasabb ágakon csücsülő gyümölcsök! Azok meseszépek voltak.
„Létra kell” – gondolta a lányka, és elsietett a fészerhez a létráért. Nem volt könnyű, de Panni nem ismert lehetetlent, elvonszolta az almafához. Nekitámasztotta a fának, majd felmászott a legfelső fokára.
Csodás kilátás nyílt a vidékre ebből a magasságból. El is ámult rajta a kislány. Nagyvárosban élt, ott legtöbbször bármerre nézett házakat és autókat látott. De itt, a nagymamánál, aki egy alföldi falucska szélén lakott, valahogy kitágult a világ.
A létra tetejéről egészen messzire el lehetett látni, és mindenütt a vidáman tarkálló természet mosolygott a kislányra.
Miután jól kibámészkodta magát Panni, visszairányította tekintetét az almafára, és gondosan szemrevételezte a közelében csüggő gyümölcsöket. Kettőt le is szakított mindjárt, zsebre vágta őket, aztán észrevett odébb egy minden eddiginél szebbet.
– Megvagy! – mondta diadalittasan, és kinyújtotta érte a kezét, de ahogy megérintette, az alma megremegett.
– Jaj! – hallotta ugyanebben a pillanatban Panni.
– Ki jajgat? – kérdezte, és lenézett a földre. Ott azonban senkit sem látott.
– Én – szólt újra az előbbi hangon valaki.
– Ki az az én? – forgatta a fejét a lányka.
– Én jajgattam, az alma, akit le akartál szakítani – jött a felelet.
Panni csodálkozva nézett az almára. Nem tudta, hogy a gyümölcsök is tudnak jajgatni.
– Miért jajgattál? – kérdezte aztán.
– Mert félek.
– Mitől félsz?
– Attól, hogy leszakítasz. Fájni fog?
Panni elgondolkodott.
– Nem tudom – mondta őszintén. – De ha én nem szakítalak le, akkor később magadtól pottyansz majd le. Leesel a földre, és csúnyán megütöd magad. Az biztosan fájni fog.
Most az alma gondolkodott egy darabig.
– Mi lesz velem, ha leszakítasz? – kérdezte később.
– A nagymamám almás palacsintát készít belőled.
– Az fájni fog?
– Hát, le fogja vágni a héjadat, kiszedi majd a magházadat, lereszel, belekever a tésztába és megsüt, aztán megeszünk. Lehet, hogy fájni fog, de az is lehet, hogy meghalsz, és már nem fogsz érezni semmi rosszat.
– Ez rettenetes! – borzongott az alma. – Nem tudom elhinni, hogy ezért jöttem a világra, hogy ezért igyekeztem annyira, hogy én legyek a legszebb a fámon. Nincs semmi nemesebb célja a létemnek?
Panni szeretett volna valami bíztatót mondani, ezért ismét elgondolkodott.
– Tudod, te egy gyümölcs vagy. Csodaszép gyümölcs – tette hozzá mosolyogva. – A gyümölcsök pedig azért vannak, hogy megegyük őket. Ha itt maradsz a fán, a rovarok lakmároznak majd belőled, aztán leesel, megcsúnyulsz és romlottá válsz, betemet a föld és véged. A benned lévő magocskák megpróbálnak majd kinőni, de itt a nagy fa tövében nem lesz helyük és elég erejük ahhoz, hogy belőlük is fa lehessen.
– A magocskáim igazán nagy és szép fává szeretnének válni – szólt közbe az alma.
– Akkor engedd, hogy leszakítsalak! – mondta Panni komolyan. – Megígérem, hogy keresek egy szép helyet a magok számára, ahol nagy fa lehet belőlük, és én magam fogom elültetni őket.
– Igazán megteszed?
– Igen. Megteszem – bólintott a lányka.
– Rendben. Hiszek neked – felelt kegyesen az alma, majd engedékenyen hozzátette: – Leszakíthatsz. Most már nem félek, mert tudom, hogy nagy fa lesz belőlem.
Panni óvatosan nyúlt az alma felé, de ezúttal nem tapasztalt remegést. A gyümölcs megadóan simult a tenyerébe. A pedig kislány gyengéden leszakította.
– Fájt? – kérdezte, de az alma nem felelt.
Lemászott hát a létráról, besietett a konyhába és átadta nagymamájának a három almát.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte mosolyogva a nagyi. – Nézd, én már be is kevertem közben a tésztát, csak a reszelt alma hiányzik belőle.
– Nehéz volt kiválasztani a legszebb almákat – felelt Panni.
– Tényleg szépeket választottál – bólogatott a nagymama, amikor hámozni kezdte az elsőt.
– Mamikám, elkérhetem a magokat belőlük?
– Persze. Vidd nyugodtan! Mihez kezdesz velük?
– Szeretném elültetni őket, hogy szép, új almafáink legyenek.
– Ó! Ez jó ötlet. Amennyire te szereted az almás palacsintát, sok-sok almafára lesz szükségünk, hogy bármikor süthessek neked.
– Igaz – nevetett fel Panni, és már futott is vissza a kertbe az almamagokkal, hogy ígéretéhez híven elültethesse őket.
