Cseh-Dálnoky Zsófia - A szánkó

                Egy téli nap, kora reggel kinézek az ablakomon, s látom, hogy sűrű pelyhekben hull a porcukorfehér hó. Havazik. Szívemben melegséget érzek, hisz eszembe jut a gyermekkorom.

Akkor is ilyen sebesen szállingóztak az égből lefelé a pihe-puha ,,vattacukor szerű” nagy hópelyhek. Megállapítom magamban, hogy a hópelyhek oly egyenletesen szállnak, mint Időapó homokórájában a homokszemek.

                Nagyon szeretem a havat, mert ilyenkor minden egyformán fehér színben pompázik az utcánkban a drága mercedes autó és a kicsi ,,bogárhátú” fiat is.

                Kimegyek a szerszámoskamrámba, hogy ismét elővegyem a hólapátomat, s miközben azt keresem kezem ügyébe akad egy réges-rég elfeledett emlék, egy számomra különleges nagy értékkel bíró tárgy:

Édesapámtól kapott szánkó.

,,Nem is olyan nagy, mint akkor”-tűnődök magamban.

,,Mikor is?”-kérdem magamtól.

,,Hát, akkor, mikor”-s elkezdek töprengeni egy réges-régi kedves emléken:

Hat éves lehettem, mikor testvéreimmel egyik nap arra ébredtem, hogy kicsiny kertünket mindenhol hatalmas hótakaró borította.

- Gyerekek! Éjjel esett a hó. Ma kimegyünk ródrizni /szánkózni/-mondta Édesapám és hirtelen mindannyian nagyon izgatottak lettünk. Gyorsan megreggeliztünk és kiszaladtunk a kertbe.

- Hű! Milyen gyönyörűen hófehér minden! -álmélkodva álltunk az ajtóban és csak néztük, csak néztük a tájat:

a bokrokról, a fákról és az ereszről is csak csüngtek a hatalmasra nőtt, ezüstösen csillogó jégcsapok. A gyenge napfényben mindenütt szikrázott Tél ura keze suhintása nyomán a hó.

- Gyere, Frici, megyünk szánkózni! -kiáltottuk a hatalmas, hófehér bundájú kuvasz kutyánknak, aki boldogan csaholt körülöttünk ugrándozva.

- Gyerekek! Játszatok egy kicsit, addig bejáratom a hóban a szánkót-mondta Apám és azonnal elkezdte azt ide-oda húzni a hóban, hogy a szán talpairól a tavalyi rozsdaréteg eltünjön.

- Jó Papa, akkor megyünk hógolyózni! -kiáltotta határozottan a nővérem, Erzsi.

Erre gyorsan szétszaladtunk a kertben és elkezdtünk hócsatát vívni a hógolyóinkkal. Frici gyorsan ide-oda szaladgált körülöttünk. Kis idő elteltével Édesapám jelt adott nekünk:

-Erzsi, Zsófi, Mari jöhettek, kész a szán!

Boldogan szaladtunk vissza. Mindhárman felfértünk a nagy ródrira, mire Apám elkezdett minket húzni. 

- Gyorsabban! Gyorsabban! -kiáltottuk egyszerre.

                Csak úgy szállt a szán alattunk, kezeivel megsimogatta az arcunkat Szél úrfi és mindnyájan úgy éreztük, hogy minden csak ránk mosolyog, Nap anyóval az élen.

Ezután hatalmas hóembert épített nekünk a mi drága jó Apánk. Édesanyám szép, piros lábasa volt a kalapja, kezében egy nagy seprű, szénből lettek a szemei és a kabátkája gombjai, s egy nagy, piros répából meg az orra.

- Ez nagyon szép lett-mondta meghatódva Anyukám, aki időközben befejezte az ebéd készítését.

- Álljatok a hóember köré. Készítek egy fényképet.

                Elkészült a kép, melyet azóta is különleges alkalmakkor megnézünk az album rejtekéből és ilyenkor eszünkbe jut az a boldog, réges-régi gyermekkori nap.

                Meleg könnycsepp gurul le az arcomon. Hideg van, érzem, hogy ismét szinte észrevétlenül elkezdett nagy szemekben hullani a hó. Bezárom a szerszámoskamrát, s kezemben a hólapáttal visszamegyek a jó, meleg házba.

Vége